Ethan véletlenül találkozott Norával közös barátaikon keresztül egy sziklamászó túra során. Az utat könnyű kalandnak képzelték el: kötelek, biztosítás, néhány útvonal és egy este a tűz mellett.
Eleinte minden ismerős és biztonságos volt. De az utóbbi hetekben a beszélgetések egyre inkább egy új nehézségi szintre kerültek. A szabadmászás már nem elvont gondolat volt – ez a következő lépés.
Ez az útvonal nem volt meggondolatlan. Gondosan választottak ki egy falat, amely teljes koncentrációt és magabiztosságot igényelt.
„Azt hiszem, készen állunk” – mondta Ethan halkan, nem leplezve a feszültséget.
A mászás magabiztosan kezdődött. A szikla hűsítette a tenyerét, a kréta morzsolódott az ujjain, a lehelete keveredett a széllel. És hirtelen Ethan egy hangot hallott, aminek nem ott kellett volna lennie.
Először léglökésnek tekintette. De a hang megismétlődött.
„Nora… hallottad ezt?”
Megdermedt. Olyan volt, mint egy ajtó nyikorgása – tompa, zárt, túl közel.
„Nem lehet itt semmi” – suttogta, inkább magának, mint bármi másnak.
Ethan ekkor egy furcsa nyomot vett észre a sziklán – egy vékony, fényes, halványrózsaszín csíkot. Nem rozsda. Nem kosz. Valami más.
Egy másik hang hallatszott felülről. Ezúttal egy tompa mormogás. Emberi.
Ahogy másztak, a kőben lévő árnyék tiszta vonalakat öltött. Derékszöget. Idegen a természettől. És akkor meglátták.
A ház homlokzata a sziklába volt építve.
Egy régi, az időtől megszürkült faajtó szorosan a mészkőbe volt illesztve. A szélén a tető féme, mintha félig elnyelte volna a hegy. Mindkét oldalon a homályos üvegű, valódi ablakok tükrözték az eget.
Egy keskeny párkányra értek – egy alig észrevehető kőcsíkra a bejárat előtt.
„Van ott valaki?” – kiáltotta Nora. Nem jött válasz.
Bent minden réginek tűnt, de nem elhagyatottnak. Kőlépcsők vezettek mélyebbre a hegybe. A levegő nyirkos volt, föld és valami édes illata terjengett.
És hirtelen – léptek. Nem előttük. Felettük. Gyorsan, nehézkesen. Valaki futott.
Nora felsikoltott. Felfelé vetette magát, és Ethan alig tudta megragadni a karjait és felhúzni. Abban a pillanatban egy éles reccsenés hallatszott – és egy férfi kétségbeesett kiáltása, félbeszakítva a mondat közepén.
Siettek a hang felé.
Egy férfi lógott egy kis medence szélén, fejjel lefelé, egyik lába vastag indákból álló hurokba akadt. Megkönnyebbülten és zavartan nézett rájuk.
„Hála Istennek…” – lehelte. „Azt hittem, beleesek.”
Miközben Nora óvatosan kibogozta a csomót, Ethan nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg:
„Maga… itt lakik?” A férfi felnevetett.
„Mondhatjuk így is.”
Amikor kiszabadították, esetlenül landolt, és felnevetett, miközben a hátát dörzsölte. Éles, édes illat áradt belőle.
„Itt?” – kérdezte Ethan óvatosan.
„Kóboroltam” – javította ki Ethan. „Vadiszőlő. Egy kicsit túlfőtt.”
Aztán minden a helyére került: az indák, a függőágy, a léptek, a zaj.
„Beleugrok a tóba” – vallotta be. „Kiüríti a fejem. Úgy döntöttem, ma újra megpróbálom… de elvesztettem az egyensúlyomat.”
A vízesés a közelben dübörgött, és a félelem fokozatosan szertefoszlott. A sziklában lévő ház már nem tűnt fenyegetésnek – csak valakinek a furcsa, magányos életének.
Amikor visszaereszkedtek, a hegy ismét csak heggyé vált. De a gondolat megmaradt.
Valahol a szikla belsejében valaki csendben, önként él, távol a világtól.
És nem minden hely arra való, hogy megtalálható legyen. És vannak történetek, amik jobbak ott, ahol vannak.
Vitassuk meg
