Egy fagyos téli éjszakán bevitték a városi kórházba. Az autópálya szélén találták – azonosító okmányok, telefon, név nélkül. Csak egy vékony kabátot viselt, ami hatástalan volt a hideg ellen, és furcsa csend vette körül, mintha a sorstól kölcsönözte volna.
Senki sem tudta, ki ő, vagy honnan jött.
Egy kórteremben feküdt, gépekre volt kötve, és a kórház hátterének részévé vált – szinte legendává, szinte szellemmé. Újságok írtak róla, ápolók suttogtak, de senki sem jött, hogy azt mondja: „Ez az enyém.”
Gracie volt szolgálatban abban a műszakban.
Amikor a monitorok hirtelen riasztóval életre keltek, először nem tudta elhinni. Aztán meglátta: a szemhéja remegett, és álmos tekintete lassan előbukkant a feledés homályából. A szíve egyenetlenül vert, mintha arra emlékezne, milyen élni.
