Az aukciós terem sem nem volt fényűző, sem nem fényes. Margaret a sok közömbös vásárló egyikének tűnt, de tekintete elidőzött az ezüst Mercedes-Benz 190E-n – a „Baby Benzen”, amelyről középiskola óta álmodott. Régi Toyotája nemrég teljesen lerobbant, és most úgy döntött, hogy kockáztat. Senki sem emelt kezet, és amikor az árverező kalapácsa a fába csapódott, az autó kevesebb mint egyhavi fizetésért került hozzá.
A motor felbőgött, nyikorgott, majd leállt. A műhelyben Ken szerelő csak a fejét rázta:
„Meglátjuk, mit tehetünk.”
Másnap felhívta. Volt valami furcsa a hangjában.
„Margaret… nem találtak problémát az autóddal. Valami teljesen mást.”
Egy átlátszó műanyag zacskó hevert a munkaasztalon. Benne egy régi tekercs fólia és egy megsárgult, negyedekre hajtogatott papírdarab volt.
Sietősen írva ez állt rajta:
„Elmegyek. Kérem, ne várjon rám. – D., 1985. március 3.”
Nincs más név, nincs magyarázat.
A kíváncsiság szorongásba csapott át. Aznap este kinyitotta a laptopját, és keresni kezdett.
Néhány perccel később egy ismerős arc jelent meg a képernyőn.
„David Armitage, 25 éves. Eltűnt 1985 márciusában.”
Az újságkivágások mind ugyanazt állították: nincs nyom, nincs holttest, nincs magyarázat.
Végül elhatározta magát, és elhajtott a megtalált címre.
Egy ősz hajú, fáradt tekintetű nő nyitott ajtót. Evelyn Armitage volt az.
Margaret mindent elmesélt neki – az autóról, a filmről, az üzenetről.
Evelyn sokáig hallgatott, a fényképeket nézegette. „Visszajött az autója? Ennyi év után?” – suttogta.
Aztán elővett egy borítékot tele készpénzzel.
„Mindig félreteszek egy kicsit, hátha valaki rájön. Kérlek, vidd magaddal. Menj. Derítsd ki az igazságot.”
Hajnalban Margaret észak felé indult.
Az első nyom a kanadai St. Catharinesbe vezette.
Egy karosszériaműhelyben egy Vince nevű idősebb férfi ámulva bámulta a Mercedest:
„Hűha… Ez Dave autója. Itt dolgozott ’85 nyarán, igazi férfi volt.”
Néhány háztömbnyivel később Margaret megállt Vicky’s Dinernél. Az idős tulajdonos felélénkült a név hallatán.
„Dave? Persze, hogy emlékszem. Kibérelt tőlem egy szobát, majd nyitott egy kis famegmunkáló műhelyt. Dolgozott, tanította a gyerekeket, és mindenkinek segített. Körülbelül tíz évvel ezelőtt halt meg szívrohamban. Békében, otthon, barátok között.” Jó ember volt.
Amikor Margaret visszatért, ismét Evelynhez fordult. Letett egy nemrég készült fényképet az asztalra – David a műtermében, ősz hajú, mosolygós.
Evelyn hosszan nézte, majd suttogta:
„Úgy élt, ahogy akart.”
Margaret megszorította a kezét, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha a múlt végre elengedte volna.
Negyven év várakozás oldódott fel egyetlen csendes mosolyban.
Vitassuk meg
