Ahogy Jonas a poros úton hajtott, szeme hirtelen megakadt egy apró, szürke alakon, amely az út közepén állt. Lassított, és jobban megnézte – egy orrszarvúkölyök volt. Kicsi, zavart és túl törékeny egy ilyen zord helyre.
A szíve összeszorult: a kölyök egyértelműen lemaradt az anyja mögött, vagy eltévedt. Jonas óvatosan megállította az autót, és kiszállt, igyekezve nem megijeszteni az állatot. De minél közelebb ért, annál inkább érezte, hogy valami nincs rendben. Az orrszarvú nem futott el, nem próbált elbújni, hanem csak állt ott, kissé remegve, mintha nem merne mozdulni.
„Hé, kicsim!” – kiáltotta halkan, kezeit trombitaként összekulcsolva. „Menjünk az útból!”
Az állat csak a fülét rángatta, de nem mozdult. Úgy ringatózott, mintha félne, vagy fájdalmat érezne. Furcsának tűnt a viselkedése – nem csak egy eltévedt kölyök volt, hanem valaki, aki látszólag tudta: veszélyes mozogni.
Jonas rájött, hogy egyedül nem boldogul. Épp anyja nyomait kereste a környéken, amikor hirtelen megszólalt a telefon.
„Karen” – sóhajtott fel megkönnyebbülten. Tapasztalt parkőr volt, és már többször is segített neki nehéz helyzetekben.
