Ethan évek óta erdei ösvényeken túrázott, és megtanulta bízni az érzékeiben. Általában a természet hangjai kiszámíthatóak voltak: a szél susogása, a madarak éneke, az ágak ropogása a talp alatt. De azon a napon váratlanul egy emberi hang törte meg a csendet.
„Segítség…”
A szavak valahonnan a szikla mélyéről jöttek. Tompán hangzottak, mintha egy vastag kőrétegen haladnának át. Nem voltak kempingek, házak, vagy bármilyen jel arra, hogy emberek lennének a közelben. Néhány másodperc múlva azonban a hang megismétlődött.
A hangot követve Ethan egy keskeny nyílást vett észre, amelyet szinte teljesen eltakartak a bokrok.
Amint bent volt, az erdő ismerős hangjai eltűntek.
Továbbhaladva Ethan olyan dolgokra bukkant, amelyek nem illettek a környezetbe.
Egy hátizsák állt a falnak támaszkodva. A közelben egy lezárt vizespalack hevert. A közelben egy szépen feltekercselt kötél volt, amelyre már volt egy hurok.
Egy hang harsant, nagyon közelről.
„Beragadtam… kérlek…”
Ahogy Ethan megkerült egy újabb párkányt, egy emberi kezet látott a sziklafalnak nyomódni. De valami baj volt. Nem segítségért nyúlt felé.
Épp ellenkezőleg.
Az ujjak mintha a testet valami láthatatlanhoz szorították volna a kanyarban.
Hirtelen a kéz élesen oldalra csúszott. Halk elektronikus zümmögő hang hallatszott.
A zseblámpa fénye egy apró, villogó piros jelzőfényű eszközt mutatott, amely a sziklához volt rögzítve.
Egy mozgásérzékelő.
Az igazság nyilvánvalóvá vált.
Amint a jelzőfény kialudt, a hang megváltozott.
A könyörgés és a szorongás eltűnt.
Egy nyugodt férfihang szólt:
„Nem kellett volna egyedül jönnöd.”
A kéz azonnal eltűnt a sötétségben. Tompa puffanás hallatszott valahol előtte. Ethan megfordult.
Most más eszközöket is észrevett a folyosó mentén. Kötelek. Lábnyomok.
És ezek mind csak egy irányba vezettek – a barlangba.
Akkor szörnyű felismerés hasított belé: ez a hely nem véletlenül lett csapda. Kifejezetten egy ilyen ember számára készült.
Alagút mélyéről valódi lépteket hallott.
Ethan lekapcsolta a zseblámpáját, és leguggolt a falhoz. A teljes sötétségben a keze váratlanul megérintett egy személyt.
Valaki a közelben ült, a sziklához nyomódott.
Az idegen remegett.
Ethan csuklóját erősen megragadta, és alig hallhatóan suttogta:
„Nem hagynak tanúkat.”
Amikor az egyik fénysugár egy pillanatra felvillant, Ethan elszaladt.
Sikolyok harsantak mögötte.
Üldözői léptei mennydörögve visszhangoztak az alagútban.
Hátranézés nélkül rohant, amíg meg nem látta a napfényt a kijáratnál. Még miután az erdőben találta magát, tovább rohant előre, míg végül fel nem adta az erejét.
A mentők és a nyomozók később megérkeztek a helyszínre.
De a barlang szinte üres volt.
Sem érzékelők, sem felszerelés, sem kötelek nem maradtak.
Egy idő után a szakértők nyugtalanító következtetésre jutottak: távoli területeken valóban előfordultak olyan esetek, amikor rögzített segélykiáltásokat használtak fel arra, hogy embereket csaljanak nehezen elérhető helyekre.
