Ethan évek óta erdei ösvényeken túrázott, és megtanulta bízni az érzékeiben. Általában a természet hangjai kiszámíthatóak voltak: a szél susogása, a madarak éneke, az ágak ropogása a talp alatt. De azon a napon váratlanul egy emberi hang törte meg a csendet.
„Segítség…”
A szavak valahonnan a szikla mélyéről jöttek. Tompán hangzottak, mintha egy vastag kőrétegen haladnának át. Nem voltak kempingek, házak, vagy bármilyen jel arra, hogy emberek lennének a közelben. Néhány másodperc múlva azonban a hang megismétlődött.
A hangot követve Ethan egy keskeny nyílást vett észre, amelyet szinte teljesen eltakartak a bokrok.
Amint bent volt, az erdő ismerős hangjai eltűntek.
Továbbhaladva Ethan olyan dolgokra bukkant, amelyek nem illettek a környezetbe.
Egy hátizsák állt a falnak támaszkodva. A közelben egy lezárt vizespalack hevert. A közelben egy szépen feltekercselt kötél volt, amelyre már volt egy hurok.
Egy hang harsant, nagyon közelről.
