Több mint száz éve hevert ez az 1890-es évekbeli fénykép egy „Azonosítatlan” feliratú mappában egy új-angliai történelmi társaság archívumában. Első pillantásra egy átlagos, sőt megható portré: két fiatal lány egyforma gyászruhában hideg, nyugodt szemmel néz a lencsébe. Közeli barátoknak vagy testvéreknek tűnnek. A modern technológia fejlődésével azonban a kutatók nemcsak az arcukat vonta magára, hanem a mellkasukon lévő furcsa tárgyakat is.
Ezek nem a korszak tipikus medáljai vagy kameói. Felületük porózus és szürkés, szabálytalan alakjuk pedig zavaró. Évtizedekig azt hitték, hogy ezek durván faragott kövek vagy „talizmánok”.
A fordulópont akkor jött el, amikor az egyik kutató összevetette a negatív számot a rég lebontott Blackwood Szanatórium archívumával. Kiderült, hogy ez a két lány nem „barátnők”, hanem egy radikális és gyakran embertelen kísérleteiről ismert intézmény rendszeres betegei. A dokumentumokban nem nevezték el őket – csak „A objektum” és „B objektum” néven.
2025-ben egy bioarcheológusokból álló csoport nagy pontosságú digitális anyagelemzést végzett a képen. Az eredmény megdöbbentő volt: a „köveknek” nem volt ásványi szerkezetük. Sűrűségüket és kalciumtartalmukat tekintve szerves anyagnak minősültek. Emberi csontból. Egy primitív anatómiai szív alakjában faragták őket.
Blackwood orvosi folyóiratai leírtak egy „Szimpatikus Rezonancia” nevű projektet. A főorvos úgy vélte, hogy ha két beteg ugyanazon biológiai anyag töredékeit viseli, idegrendszerük elkezd „ráhangolódni” egymásra. A medálok nem ékszerek voltak – „horgonyok” voltak, amelyeken keresztül az orvosok terve szerint a lányoknak érezniük kellett egymás fájdalmát.
Így a „gyászterápia” arra kényszerítette a lányokat, hogy szó szerint a múlt maradványait viseljék a saját testükön.
Miért voltak ugyanúgy öltözve? A 19. századi pszichiátriai elméletekben úgy vélték, hogy az individualitás elpusztítása „újraindíthatja” a sérült pszichét.
A modern pszichológusok figyelmet fordítanak az arcukra: a mikrokifejezések szinte teljes hiányára, az úgynevezett „lapos affektusra” – a súlyos trauma vagy a mély gyógyszeres altatás tipikus következménye. Ez nem egy emlékezetes portré volt. A kísérlet következő szakasza előtti állapot rögzítése volt.
Egy héttel a lövöldözés után mindkét beteget átszállították az „Állandó Izoláció” szárnyába. Az 1912-es tűzvészben minden orvosi aktájuk megsemmisült. Csak ez a negatív maradt fenn – egy ólomdobozba rejtve az orvos személyes rendelőjében.
Az új képfeldolgozási módszerek egy újabb részletet tártak fel: a kép sötét sarkában egy kesztyűs kéz látható, amely stopperórát tart. Nemcsak lefényképezték őket – megfigyelték és mérték az időzítésüket.
A történet abszolút borzalma nem a misztikus pletykákban rejlik. Hanem abban, hogy valódi emberek váltak az áltudomány áldozataivá, amely a testen keresztül próbálta irányítani az emberi lelket.
Ma az eredeti fénykép egy magángyűjteményben, félhomályban őrzik. Néma emlékmű egy olyan korszaknak, amikor az orvos és a hóhér közötti határ vékonyabb volt, mint egy csont medállal ellátott ezüstlánc.
Most, tudva, hogy miből készülnek ezek az „ékszerek”, mit látsz a képen – két barátnőt … vagy egy törött egész két felét?
Vitassuk meg
